Bársonyzakó és hiperlokális apokalipszis

Néhány nap technikai kényszerpihenő után szeretném azzal folytatni, hogy bemutatkozom: Bőzsöny Ferenc vagyok és én konferáltam fel Kovács Katit az EON karácsonyi partiján a POTE-aulában. Nagyon büszke vagyok magamra, hangom zendülésére, zakóm szabására, de különösen arra, hogy talán az elsők közt jelenthetem be: igen, minden kétséget kizáróan megérkezett Pécsre a világvége, amiről azonban tudjuk, hogy elősorban valami újnak a kezdete. Hogy mindek, azt nem tudom,nem is érdekel, mert én az összes új vagy lehetséges világok mindegyikében maradok azonos önmagammal, én vagyok a mozdíthatatatlan és megbonthtatatlan azonosság, én vagyok Bőzsöny Ferenc, aki felette áll az egésznek.
Na.
Most már azt is tudjuk, hogy az Any Swing egybeírandó, tehát hogy Anyswing, meg hogy a dobosból már kikezelték a melankóliát, vagyis ha úgy hallottuk-tapasztaltuk, hogy van benne még, az csak egyszerű projekció volt, tehát mi vagyunk melankólikusak, ami azért értehető, ha figyelembe vesszük, hogy megérkezett Pécsre a világvége. Ennek tényét mi sem igazolja pontosabban, mint a múlt heti jazzklub, ahol szemünk-szánk tátva maradt, amikor a Singas minden komment, felvezető duma, Kori-féle körmönfont és behízelgő verbális büntetés nélkül, amolyan decensen haknizó zenekarként szépen elzenélte legszebb számait, s a hangokat babpörkölt-illat fonta körül, s a közönség szépen ült a helyén, pont úgy, mint az oviban, mikor Misi bácsi, a fűtő Télapónak öltözve unicumgőzben énekelte az Amúri partizánokat. E pillanatig még nem voltunk biztosak a világvégében, éppen csak sejtettetük, mint mikor egy éjszaka egy néptelen város sötét kereszteződésében megérezzük, hogy balról világítás nélkül, százzal suhan felénk a BMW X5-ös terepjáró. Ami eztán jött, az már maga volt a bizonyosság. Egy órás szünetet követően a metamorfózisok kedvelői számára örömteli fordulatként a Bársonyzakó zenekar lépett a Kafka reflektorfényébe, eltörölvén az ismert téridő-rendszer minden korlátozó, megunt, nyűgös struktúráját, a bámuló ovisok arcára a döbbenet és a besérült öntudat vonásait vésve. Bársonyzakó: egy ismert világ vége, egy ismeretlen keletkezésének misztikus mámora. Bársonyzakó: meglepetés, ajándék, fenyegetés és büntetés. Bársonyzakó: a hiperlokális apokalipszis dalai, valamint a reményé, hogy mindez kiterjed, és egytelen grandiózus ölelésként dönti meg a Pécsen kívüli világot.
Hogy utána?
Bőzsöny Ferenc megmarad, akár egy világítótorony, egy imago mundi, a többi pedig mind meglepetés.
Múlt szombat éjjelén a Bársonyzakó után egy kedves barátunk betámolygott a Kafkába, tekintetében bizonytalanság, kérdés, elveszettség, leroskadt az asztalunkhoz, megivott hat pálinkát és egy liter bort, majd megkérdezte: figyeljetek, bazdmeg, ez most itt New York vagy Párizs vagy hol a faszban vagyunk. Mondtuk neki, hogy ez itt Pécs, a Kafka Jazz és a Singas Quartett. De ő csak nézett ránk bizalmatlanul, azt sugallván, hogy na nem, azért mindent még ő sem vesz be, hiába tevékenykedik az államigazgatásban. Ami a Bársonyzakó után történt, azt a magunk részéről az ismeretlen felbukkanásaként értjük, az abszolut értelemben vett jövő jelenként történő megmutatkozásaként, az apokalipszist követő idő megtapasztalásaként....
Na.
Mi kell még?
Szépzene?
Szépszó?
Mosoly, barányka puszija az oroszlán sörényes homlokán, a mammon végtelen hímtagját kényeztető csinovnyikok bóbiskolása abban a bizonyos kereszteződésben, a láthatatlanul közelgő gyilkos terepjáró orra előtt?
Hm, mi kell?
Kultúrkert, jóságkonyha, örömzene, békepuszi, nyugalom?
És ahhoz mit szóltok, hogy mialatt ezt írom, lángba borult a fekete szvetterem?
Ahhoz mit szóltok, ha mostantól nem lesz más, csak Bársonyzakó és a lángba borult szvetterem egészen addig, míg mindenki fel nem ébred, és le nem szokunk a mammon végtelen hímtagjának kényeztetéséről?